Dús László jubileumi kiállítása

Városi Hangverseny- és Kiállítóterem
Zalaegerszeg

 

Az egykori Zsinagóga, ma a Városi Hangverseny- és Kiállítóterem

A megnyitó-ünnepség és kiállítás

a Dús
Dús László festőművész a Kiscellben

Fővárosi Képtár Kiscelli Múzeum
Budapest, Kiscelli utca 108.

Dús László kiállítása
2015.02.12 – 2015.04.06

Megnyitó: 2015 február 12-én 18 órakor
a templomtérben

Megnyitja: Forgács Péter art-ista
Zenél: Másik János
A kiállítás kurátora: B. Nagy Anikó
Video: Forgács Péter
Grafika: Lapos László, Máté András

Külön köszönet dr. Fitz Péternek, a Kiscelli Múzeum leköszönő igazgatójának, aki 2013-ban a kiállítás tervet elindította.

kiscell-plakat

kiscell-meghivo

Dús László nyersanyagot gyűjt képeihez a Melrose Avenue-n Los Angelesben 2013. január 30-án. Ez lett a kiállítás kiinduló pontja. (kép és szöveg: Nosai Thing instrumentális hip-hop zenész rajongói oldala)

Dús László nyersanyagot gyűjt képeihez a Melrose Avenue-n Los Angelesben 2013. január 30-án. Ez lett a kiállítás kiinduló pontja. (kép és szöveg: Nosai Thing instrumentális hip-hop zenész rajongói oldala)

Videó a kiállításról

B. Nagy Anikó megnyitószövege:

2013. január 30-án este 11 körül fölizzottak Nosaj Thing hiphop zenész rajongói oldalán a kommentek. Valaki lefotózott egy öreg csókát, amint az konokul tépkedi a koncertre hívó plakátokat a Los Angeles-i Melrose Avenue egyik beállványozott épületének farostlemez burkolatáról. Dőltek az epés kommentek, míg végül pár nappal később valaki felismerte a papírszaggatót.

Laszlo, is it you?

A szokásos felületvadász körútja során webkettes kalandba keveredett hajlott korú képromboló egy nemzetközi hírű magyar festő volt, aki a zsákmányolt papírokat kollázstechnikával készülő műveihez gyűjtötte. Dús László Bernáth Aurél osztályában végzett 1967-ben, Kovács Lászlóval (†2006), Újházi Péterrel, Végh Andrással, Tenk Lászlóval (bár őt egy politikai színezetű verekedés miatt 1966-ban kirúgták), Kéri Ádámmal, Bikácsi Danielával, Eisenmayer Tiborral (1966-ban őt is kirúgták, †1993), Méhes Lászlóval, Pataki Ferenccel és Buchmüller Évával. Azokban az években Bernáth keze alól került ki a szakma java. Még akkor is, ha a mester rühellte a moderneket, kiváltképp az absztraktokat, és nemigen tűrte már Matisse-t, Picassót és Kleet sem. Ám miután kedves tanítványa, a nagy ígéret, Gruber Béla 1963-ban – diplomamunkáját félbehagyva, öngyilkossági kísérlet és máig homályos metodikájú ideggyógyászati kezelések után – meghalt, a megrendült Bernáth lassan beadta a derekát. Mondatai évtizedeken át kopogtak, dörömböltek növendékei homlokán.

„Ezekkel feküdtem, ezekkel keltem. Ahogy nézte a képet, kirázott a hideg, de megtanultál mindent. Legfőképpen azt, hogy a kép nem a papíron, nem a vásznon van, hanem mögötte” – mondja ma erről Dús. Az 1967-esek nem tartoztak az erős kötelékben színre lépő évjáratokhoz. Rájuk magányos, szórt utak vártak, kívül a Perneczky Géza által szürnaturalistának nevezett társulás, a pop-artosok és az informelesek vagy az Iparterv-csoport kohéziós kötésein. Dúsnak, ahogyan akkoriban oly sokaknak, pár év tipródás után elege lett a Brezsnyev-világba dermedt hazából és 1974-ben Amerikába disszidált. A rászakadó absztrakt expresszionizmus hatása alatt éjszakánként megszállottan rajzoló képkeretgyári munkás beverekedte magát, ha csak egy sietős mappamutogatás erejéig is, a minapi New Yorkerben keresetlenül csak Leó pápának nevezett Leo Castelli galeristához, majd általa számos kurrens kiállítóhelyre és veretes közgyűjteménybe. A mintegy két és fél évtizedes amerikai pályaív nyomán az 1999-ben hazatelepült Dús László markáns nemzetközi reprezentációt felmutató festő, akit elsősorban a grafikai technikák – így a nagy felületekre adaptált litográfia, szitanyomat és rézkarc – virtuózaként és a heterogén faktúraelemek érzéki összesimításának mestereként ismerünk. Valamint – ezt már ő mondja – korszakos jelentőségű lórajzolóként. Dús az utóbbi években általa „fotófestményeknek” nevezett nagy tablókat készít, amelyeken egykori jelentéseikből kiforgatott kollázselemeket – figurális és absztrakt formákat, kép- és tárgytörmelékeket– fotó-hordozóba tapaszt, fest, kapar, dörzsöl, végeredményben egységes felületű kompozícióvá gyötör. Kollázsolja az őt körülvevő világot.

E legújabb munkáit addig-addig sanyargatta, míg végül festmény voltukban bizonytalanná válva, egyre inkább köztereken felejtett monumentális fragmentumokra, fölállványozott épületek, széttúrt közterek takarásaira emlékeztettek. A Melrose Avenue bedeszkázott homlokzataira vagy a naponta átparavánozott Moszkva téri nagy népi bukdácsoló urbánus fosziliáira, amelyekből hol itt, hol ott nőnek ki tereptárgyak, szerelőkabinok, ismeretlen rendeltetésű térelemek. A kiscelli Templomtér káprázatos terében ezekből épült Dús pályájának első, emlékekkel, allúziókkal, titkos történetekkel és mély érzésekkel átszőtt installációja. A múzeumi járási irány a liturgiai rend ellenében egyenesen a szentélybe vezet bennünket. Az eredeti – a 18. századi liturgikus rendnek megfelelő – bejáratot ma inkább csak teherkapuként vagy nyáresti terembérlők foglyul ejtésére használjuk. A Dús-installáció azonban újra jogaiba helyezi a régi térélményt és az eredeti spirituális irányt: evangéliumi oldal jobbra, leckeoldal balra. Nem mintha beléphetnénk a régi kapun, de a mű teljessége csak innen – visszafelé – nézve bontakozik ki. Az apszis felől közelítve a tárgyakat egyenként, önmagukban látjuk. Az őket összeszövő utalások és talányok viszont csak a sorozatot egyben látva nyernek értelmet. Paradox módon így a beavató nézet a laikusoknak rendelt perspektívából nyílik meg. A szolgálati bejáraton érkezőknek is az ő útjukat kell bejárniuk. A tér közepére épített monolit fedőlapjára húzott képet is csak itt, a leckeoldalra vetítve látjuk.

A madártávlatból – a műtermi égből – fölvett fotón a megviselt, festékfoltos padlón – ez is egy élet- és munkanyomokból fölhordott kollázs – Dús László a festőhenger rúdját szorongatva fekszik a gigantikus vakráma tövében, feje alatt szutykos zsákvászon rongy, lábán sikkes fehér cipő. Tekintete még innen a magasból kivehetően is csillog. Föntről nézve nem kétséges, hogy a műteremtér voltaképp gödör, sőt csapda, amelyből a mélység ura szigonyát markoló virgonc Poszeidónként szemez velünk, ráadásul megkettőzve. Fölbukkan az emlékezetből egy 1950-es fotó, amelyen az ágyban fekvő aggastyán Matisse hosszú, szénbe mártott bambuszpálcával skicceli falra a vence-i Chapelle du Rosaire dekorációit. Fekszik egy ember egy hatalmas téglányon. Talán tisztelgés Robert Rauschenberg 1955-ben falra akasztott paplanos ágya előtt – egykor az a mű is Leo Castellié volt –, talán etruszk sztélé, amelyek tetején életvidám férfiak és nők szoktak könyökölni. Bárhogyan is, a lecke világos: telítve öniróniával, kajánul csillogó szemmel, a festőhengert soha el nem eresztve.

FINISSAGE – ZÁRÓBULI – CLOSING PARTY

2015. április 2-án, 19 órakor

Közreműködik: Forgács Péter, Dús László, Fitz Péter
Zene: Másik János

A KIÁLLÍTÁS SAJTÓVISSZHANGJÁBÓL

A DÚS

Dús László komoly nemzetközi reputációval rendelkező művészként tért vissza 1999-ben Magyarországra, ahonnan 1974-ben disszidált. A Kmetty Jánosnál, majd 1962-től Bernáth Aurél nevezetes osztályában tanult festő, a Brezsnyev-világban laposnak ígérkező pályaívét merészen átszabva, Amerikában telepedett le. Képkeretgyári munkásból néhány év alatt jól menő galériékban és komoly közgyűjteményekben szereplő művész lett, aki a minden modernizmust utáló, ám megkerülhetetlen bernáthi örökség és az absztrakt expresszionizmus, kiváltképp Robert Rauschenberg munkái bűvöletében teremtett életművet. A festészeti, grafikai és kerámiatechnikák széles körét alkalmazó Dús kivételesen sokoldalú mester. maga merítette papírra skicceit virtuóz rajzoktól gyötört-roncsolt, kapart-tépett-gyúrt és mázolt grandiózus kollázsokig ívelő sorozatok alkotója, aki elsősorban a részletek és a textúra emberének vallja magát. Óriás kollázsaiból a Kiscetli Múzeum templomterében most több mediális regiszteren megszólaló, önironikus térművészeti alkotás épü l- Dús László pályájának első installációja. A DÚS. Dús László festömüvész Kisceliben. Fővárosi Képtár Kisceili Múzeum. Templomtér. 2015. április 8-ig.

artmagazin, 13. évfolyam 2015/01

POPKOPORSÓ – A DÚS

A templomtérbe álított monumentális hasáb, a néhány hatalmas pannó, a vetítés, valamint a fényjáték, a sötétből hol kiderengő, hol kivillanó foltok, formák, feliratok a szó igazi értelmében teátrális impresszió gyanánt zuhannak a néző retinájára – klasszikus retinális művészettel állt elő Dús László (Duchamp morgását meg sem hallva), felibenharmadában Gesamtkunstwerkkel, de legalábbis crossover dramaturgiával.

A nagy téglatest, mint valami sztélé, melyre ráíródott a művész pályájának szinte minden gesztusa, a tér tengelyében rendíthetetlen mértani idomként feszül, síkjain viszont a szétomló káosz ömlik telibe: Dús az elmúlt ötven év képzőművészetének általa fontosnak tartott lapjait kasírozta szimbolikusan az oldalakra, önironikusan, gúnyosan, vicceskedve, bánattal telve, fontoskodva, kétkedve, magabiztosan. Ahogy az évszázados tér és a napokban elkészült műegyüttes kettőssége sötét és világos íveket húz, okszerűen ugyanígy kettős a néző érzése. A lírai lexikon és a kaotikus műtörténet látványos kulisszái között bolyongva eldönthetetlen, hogy a mester tanítani (konstruálni) vagy feledtetni (dekonstruálni) akar; kideríthetetlen, hogy öniróniája vagy szarkazmusa az élénkebb, harsányabb, s mert az ambivalencia, a bizonytalanság a képek és a néző megbonthatatlan barátságának záloga, a kiállítás vagy, mondjuk, installáció roppant termét<enyen érteti meg/félre önmagát. Hogy melyik melyik és mikor melyik, a szemlélő döntésére van bízva.

Bizonyosnak látszik számomra, hogy Dús, akarva-akaratlanul, keserű kommentár gyanánt (is), valamint analitikus szintézisként, más szempontból szintetikus analízisként tárja munkáját a látogató elé, s fő tétele a kizárólagosság tagadása. Ehhez, gondolom én, a sokáig számára is vonzó áramlat, az absztrakt expresszionizmus prófétájának, Clement Greenbergnek a szavait kifordítva juthatott el, hosszú praxisa alatt. Vagy ha nem is ennek révén, az bizonyos, hogy Greenberg véleménye a pop-artról, neodadáról Dúsra korán és máig hatottak ezek – befolyásolták gondolkodását, valószínűleg tiltakozásra késztették, mostani nagy, szintetikus munkája erről (is) tanúskodik. Greenberg 1969-ben kijelentette: “Nyilvánvalóvá vált, hogy a művészet anélkül is lehet meghökkentő, hogy bármi önmagában meghökkentőt – sőt, újat – tenne vagy mondana. Maga a meghökkentő, látványos vagy nyugtalanító jelleg vált konvencionálissá, a biztonságos jó ízlés részévé.” (Avantgárd attitűdök: új művészet a hatvanas években.) Egyrészt igaza volt, másrészt tévedett, és nem sejthette, mi minden jön még.

Nem látta vagy nem tudta, hogy nem az absztraktban, hanem az expresszionizmusban van a “gyúanyag”, a nem konvencionális örök forrása. “Nincs az a művészi rakétaszerűség és üres doboz vagy egy mű, ami felás, szétdobál, ugrándozik vagy szortíroz, amely annyira meghökkentette volna a felkészületlen ízlést az utóbbi években, mint néhány olyan alkotás, amelyet nyugodtan nevezhetünk táblaképnek, vagy néhány másik, amely deklaráltan nem kíván más lenni, mint szobor. Legyen szó bármely médiumról, a művészet – összesűrűsödve azzá, amit a tapasztalatban kivált – viszonyokból és arányokból születik meg… Egy egyszerű, díszítetlen doboz is sikert érhet el ezen a téren; és ha mégsem sikeres, az nem azért van, mert csak egy doboz, hanem mert arányai, méretei nem ihletettek.”

Mintha ezeket a szavakat fordítaná meg Dús, és állítaná Greenberget a fejéről a talpára, amikor kijelenti, vagyis kiábrázolja: nem csak a “forma” helyességén, perfektségén múlik a mű titka-lényege, de olykor a leíráson, a formára rakódott, ráíródott rétegen, sőt: lepedéken is.

És a keletkezett vagy teremtett káoszban … A nagy hasáb (koporsó?) tetején – közvetlenül nem, csak a falra vetitett képen látható – maga a művész hever, vagyis kinyúlva van, nyitott szemmel, kezében püspökbot módjára méretes festőhengert szorongat. Mintha magának Sirone-nak, a Csontbrigád kapitányának reinkarnációja lenne, azok után, hogy “úgy érezte, nyomban végigzuhan egész hosszában a padlón. Már emelkedett is feléje a sok korhadt deszka, és süllyedt a mennyezet, míg hegyesszögben a küszöbön áthatolva szelíden kettéválnak és rezegve sokasodnak a tárgyak. A kettős kontúrú képek: ( … ) minden átlátszó, csupa érintkező körvonal, zavarosan, kuszáltan, egymásra torlódó síkok káoszában.”

Vagyis a retrospektív rendben.

Hajdu István

Dús László kiállítása, Fővárosi Képtár, Templomtér, Bp. III., Kiscelli u. 108., nyitva április 6-áig

Magyar Narancs, XXVII. évfolyam 10. szám

Fuga – Budapesti Építészeti Központ

Dús László kiállítása

2011. június 24 – július 19.

fuga-plakat

Megnyitó a Múzeumok éjszakáján, június 24-én, pénteken este 6 órakor

Megnyitják a művész keresztlányai:

Bálint Karolin, Bánki Dóra, Csiszér Zsuzsa, Csurka Eszter, Fischer Judit, Gajzágó Donáta, Gajzágó Dorottya, Haász Katalin, Karsay Dorottya, Karsay Noémi, Kovács Lola, Mihály Anna, Nemere Réka, Őry Annamária, Pilhál Zsófia, Pócs Eszter, Rupp Anikó, Szabó Ágnes, Szabó Noémi, Szemethy Orsolya, Takács Borbála, Újlaky Pónika

Közreműködik: Matkó Tamás

A kiállítás kurátora: Simon Zsuzsa

Filmek a kiállításról:

Matkó Tamás próbál a keresztlányokkal:

 

Dús László az elmúlt öt évben készült nagy méretű kollázs-képeit mutatja be a Fuga kiállítótermében. Ezeken az új képeken az idő koptatta házfalak, kapuk fotói mellett a festékből, gipszből, vakolatból, ragasztóból, textildarabokból összeállított faktúrák, anyagfelületek a főszereplők. Az olykor a relief határát súroló expresszív művek a fal-képek, falazó anyagok ellenére is absztrakt kompozíciók, amelyeken a rend és a káosz, a tudatos komponálás és a véletlen közti küzdelmet és a köztük kialakított egyensúlyt érzékelteti a művész.

Dús László 1967-ben végzett a budapesti Képzőművészeti Főiskolán; mestere Bernáth Aurél volt. Pályakezdő éveit szülővárosában, Zalaegerszegen töltötte, ahol bekapcsolódott a régió művészeti életének szervezésébe. Egy amerikai tanulmányút (1971) után nem sokkal, 1974- ben emigrált az Egyesült Államokba. Clevelandben telepedett le. Amerikai hatásra alakult ki az absztrakt expresszionizmus és Rauschenberg kollázs-technikája hatására saját stílusa, ez a különböző anyagokkal dolgozó, olykor figurális elemeket használó, de leginkább a faktúrák hatását felhasználó absztrakció. Amerikai sikereit és máig ható hírnevét – festmények mellett – egyedi grafikákkal, szitanyomatokkal, litográfiákkal és három dimenziós művekkel szerezte. Karrierje ívét számos kiállítás jelzi Detroit, Washington D.C., Chicago, New York, Miami, Dallas, Oklahoma stb. legrangosabb kiállítóhelyein. Képei ott vannak a legfontosabb amerikai múzeumokban és kulturális intézményekben: Metropolitan Museum of Art, New York; Library of Congress, Washington D.C.; National Gallery of Fine Arts, Washington D.C.; The Smithsonian Institute, Washington D.C.; NASA Space Center, Houston; Detroit Institute of Arts.

Dús László a 90-es évek közepe óta rendszeres szereplője volt a nyugat-európai és a hazai művészeti szcénának. Jelentős egyéni kiállításai voltak német, olasz, francia és magyar galériákban, és számos csoportos kiállításon is szerepelt. 1999-ben hazatért és a Százados úti művésztelepen él.

Legfontosabb itthoni kiállításai: Csontváry Galéria (1995), Dorottya Galéria (2003), Szent István Király Múzeum (2003), Galéria IX (2005), AL Galéria (2006). Művei Magyarországon a Szépművészeti Múzeum és a székesfehérvári Szent István Király Múzeum gyűjteményében találhatók.

Fal hátán fal

DÚS LÁSZLÓ ÚJ KÉPEIRŐL

„Felületeket, textúrákat korábban magam hoztam létre nyomataimon, sóval, vegyszerekkel, gézzel, egyebekkel. Most a régi textúrák helyére homok, penészes fal, vízfelületek, farakás, üvegek fotókópiás ábrázolása kerül, de egy izzadt homlok, vagy egy izzadt tenyér fotója, sőt akár a szántóföldé is lehet textúra, különösen, ha fölnagyítom. Régen is csodálatos érzés volt saját felületet előállítani, most is sokszor meglepődöm, amikor olyat hozok létre, ami nincs, mert ez a teremtés egy módja.” Egy kiállítási katalógusában (Székesfehérvár, 2003) Dús László így ír munkamódszeréről, amely, mint a szöveg további részéből is kiderül, nem csak a módszerre vonatkozik, hanem ez maga az ars poetica. Ennek a művészeti hitvallásnak egy nagyon fontos eleme, hogy a művész nem tulajdonít szimbolikus jelentést absztrakt képeinek, nem akarja nonfiguratív képeit külső, képen kívüli tartalmakkal magyarázni. Nézzük meg a képeket, és ne keressünk mögöttes értelmet! – mondja a festő. Fontos ezt kiemelni, mert igen kevés azon absztrakt festők száma, akik ilyen nagyvonalúan nyitva hagyták a kép értelmezését, ennyire bíztak a kép vizualitásának erejében. Az absztrakció történetét kezdetektől fogva végigkísérte az értelmezés kényszere, az a törekvés, hogy képen kívüli tartalmakkal, filozófiai, természettudományos, szociológiai, pszichológiai jelentéssel, rejtett szimbolikával legitimálják az egyébként „néma” nonfiguratív képeket, olyan tartalmakkal, amelyeket a kép látványából nem lehetett kiolvasni, és amelyeket a látvány utólag sem igazolt vissza. Ebben a jelentéstulajdonításban a művészek jártak elől, mert kezdettől fogva nem bíztak a „néma” és „kapcsolat nélküli” képek erejében. Az elemzők pedig boldogan követték a művészek teóriáit, mert ez nagymértékben megkönnyítette a dolgukat.

Ars poeticájában Dús László tehát nem csak nyitva hagyja az értelmezés lehetőségét, hanem finoman, de határozottan arra figyelmeztet, hogy a képet nézzük, és ne keressük „az eltűnt nőt az absztrakt kép festékfoltjai alatt.” És igaza van, mert nő nélkül is van mit nézni, sőt, többet látunk, ha nem keressük, ami nincs, ha elfogulatlanul nézzük a képeket. Dús László elmúlt néhány évben készült képeiről van szó – festmények? kollázsok? festmény-kollázsok? domborművek? – amelyekről így, távolnézetben az első benyomásunk az, hogy igen erős energiák, pozitív és negatív energiák feszítik a képeket, olyan erősek, hogy az egyes képek egymást is alig tűrik, és igencsak betöltik a rendelkezésükre álló teret. Igaz, az energia nem vizuális minőség, de körülírja a néző első benyomását, azt, hogy itt erőteljes képi élményről van szó. Dús képei nem dekoratív szobadíszek.

A színek, formák, komponálási módszerek közelebbi, és tárgyilagos elemzése is igazolja ezt a pozitív-negatív töltésű energia-érzetet. Az alap, már ha egyáltalán beszélhetünk alapról, hiszen alig látszik belőle valami, itt is a fotó, mint az ezt megelőző képein, például a már említett 2003-as képegyüttesen, vagy a későbbi, a Gerlinde Walz budapesti fiók-galériájában látott nagyméretű vásznakon (2005), de itt, az újabb munkákon már nincsenek figurális magazin-képek, vagy sajátkészítésú portrék, itt csak felületek, textúrák vannak. Betonfalak, nyers téglafalak, hámló vakolatú falak fénykép-lenyomatai. És felismerhetők még bizonyos szöveg-töredékek, amelyek valaha plakátok lehettek. Ennyi és nem több az azonosítható látvány. Ezeket a nyomokban még felismerhető látvány-töredékeket a művész majdnem teljesen elfedi a rájuk öntött festék-, cementmassza-, ragasztó-foltokkal, és tépett-hasított, festékkel-gipsszel-gyantával vastagon átitatott rongydarabokkal, papírdarabokkal. Ez az elfedés enyhe kifejezés, inkább kíméletlen, agresszív eltüntetésről beszélhetünk. A felhordott anyagok, formák felülete durva, érdes. A színek nyersek, az anyag színei, a kendervászon barnája, a rongy piszkosfehérje, a nyers vakolat szürkéje-barnája, amelybe itt-ott belehasít egy-egy vörös, kék, fekete festékfolt, keveretlenül, ahogy a festéktubusból egyenesen a felületre került. A kompozíció kaotikus, rendezetlen, nincs szimmetria, egyensúly, eltűnik a fent és lent vagy az elől és hátul érzete, nincs mibe kapaszkodni a tekintetnek, és a kép minden irányban lezáratlan. Helyenként, meglepő módon, a vad, nyers, megkínzott felületen egy-egy könnyed, ecsettel odavetett gesztus, egy szó, szótöredék, olvashatatlan üzenet falfirka modorban.

Ezt látjuk “nagytotálban”. A közelképek részben erősítik az összbenyomást, részben ellentmondanak annak. Közelről az is látszik, hogy a művész ezt a tépett-roncsolt, kaotikus felületet milyen élvezettel állítja elő, hogy élvezi a pancsolást, kenést a képlékeny anyagokkal, hogy élvezi a textil, a papír gyűrését, tépését, és hogy gyönyörködik az anyagok száradásában, az így kialakuló új, sosem látott textúrákban. Szerencsés esetben az így létrejött struktúrák olyanok, mintha nem ő csinálta volna azokat, mintha nem is csinálás eredményei lennének, hanem az idő, a természet építő-romboló ereje által keletkeztek volna. Még közelebbről és még figyelmesebben nézve további meglepő felfedezést tehetünk: azt, amit messziről cementből öntött, durva faktúrának vagy megmeredt rongydarabnak néztünk, arról kiderül, hogy “csak” kép, fénykép, és viszont: amit egy fal-részlet fényképének néztünk, az valóságos faldarab. A valóság és képi másának ilyen ravasz összekeverése tovább árnyalja a mű vizuális világát: nem tudjuk, hogy melyik volt előbb, az anyag vagy annak képe, melyik az eredeti, és melyik a másolat, a felnagyított képi struktúrát utánozta le anyagban, vagy a faktúrát fényképezte le és helyezte el a képen. A kétfajta minőség ilyen lebegtetése-összemosása-felcserélése nem a műhelymunka része, hanem nagyonis a hatás kedvéért van, ettől lesz a mű kép-szerű és nem puszta fal-vakolás.

A művész szándéka és az elemző meggyőződése szerint is ennyi és nem több a képek tartalma, vizuális hatása. A néző is átéli az építés-rombolás drámaiságát, gyönyörködik a textúrákban és elgondolkodik a valóság és illúzió felcserélhetőségén. A többi már hagyomány és művészettörténet. Műfajilag ezeket a képeket absztrakt kollázsoknak lehet nevezni, ami azt jelenti, hogy a műfajnak két felmenője is van, és így két súlyos örökséggel kell a művésznek gazdálkodnia: egyik a lírai-expresszív absztrakt festészet, a másik a kollázsművészet.

Mindkét örökség inkább teher, mint gazdagság. Ami az absztrakciót illeti, történetének több, mint száz éve alatt szinte minden megtörtént benne, ami megtörténhetett. Látszólag. Valójában minden műfaj, stílus történetében, evolúciós folyamatában vannak elvarratlan szálak, ki nem fejlődött oldalhajtások, meg nem oldott vagy fel sem tett kérdések, és egy kései művésznek, ösztönösen vagy tudatosan egy ilyet kell találnia, hogy bekapcsolódhasson a történetbe. Dús László, annak ellenére, hogy pályáját Magyarországon kezdte a hatvanas évek végén, nem a klasszikus magyar absztrakcióban találta meg a kapcsolódási pontot, még csak nem is az Európai Iskola akkor éppen tiltás alatt lévő absztrakciójában, hanem emigrációja után, az amerikai absztrakcióban, egész pontosan az amerikai absztrakt expresszionizmusban. Ez az iskola, vagy stílus emigrációja idején ugyan már nagyrészt történelem volt, a belőle kinőtt új társaságot akkor már a color field, a monokróm vagy annak éppen ellentéte, a pop art foglalkoztatta. Dús László itt, a lírai-expresszív jellegű absztrakció és a figurális pop art határán látott még ki nem dolgozott problémákat, itt vette föl a történet fonalát. Ha mindenáron meg kell nevezni, hogy mi az a probléma, amelyet Dús László még megoldatlannak gondolt, akkor nagyon általánosan azt mondhatnánk, hogy ez a rendezetlenség, a káosz problémája a képi világban. A művészekben az absztrakció kezdete óta ott munkált a vágy, hogy megtapasztalják a rendezetlenség szélső értékét, hogy kipróbálják, meddig lehet elmenni a szabad kompozícióban, anélkül, hogy a kép a teljes formátlanság káoszába zuhanna, hogy mekkora az entrópia mértéke, amelyet még egy kép, egy művészeti alkotás elvisel. Ez az út valóban még nincs teljesen végigjárva, mint ahogy arra sincs felelet, hogy ezt emberi alkotással egyáltalán meg lehet-e közelíteni, ezen a téren tehát még van mit kereskedni. Tudjuk, hogy a káosz mint olyan, éppen a csinálás ellentéte, akkor áll elő, amikor nem csinálunk semmit: a dolgok maguktól a káosz felé haladnak. Ezt felismerve absztrakt művészek olyan képalkotó módszereket vontak be a művészetbe, mint a véletlen vagy a tudatalatti cselekvés felszabadítása, hogy így érjék el a kontroll nélküli szabadság káoszközeli képét.

Dús László ezen a ponton kapcsolódott a történetbe, látta, hogy itt még nincs minden kipróbálva, hogy a nem teljesen kontrollált, nem kordában tartott, nem előre elgondolt komponálásban még sok lehetőség van. A már ismert módszerek közül a szürrealizmus automatizmusától nem sokat várt, sőt attól határozottan elhatárolta magát. A véletlen műalakító hatásától már többet várt, de teljesen arra sem hagyatkozott. Talán türelmetlenségből, de mindig beavatkozott. Nem tudta bevárni, amíg az anyagok kémiája, fizikája lassan elvégzik a dolgukat, nagyonis elébement a folyamatnak, gyorsan épített és aztán megpróbálta gyorsan le is rombolni, amit épített, hevesen, merészen, de nem kontroll nélkül. Mindig gondosan ügyelt arra, hogy az eredeti építményből is maradjon valami, és maga a féktelen pusztítás is jól látszódjék. És mintha maga is megrettent volna az eredménytől, mert sokszor nem vitte végig a folyamatot, bizonyos kép-részleteket, azokat, amelyekhez valószínűleg személyes emlékei fűződnek, nem volt szíve lerombolni. És ugyanígy, gyakran a már “befejezett” rombolást ecsetvonásokkal, azaz a legősibb hagyományos festői eszközzel szelídítette meg, mintegy visszakapcsolva a vad képződményt a civilizációba. Valószínűleg szintén nem tudatosan a tanult és már belső kontrollá vált képalkotási szabályok is gyakran visszafogták: egy-egy kép egységes színvilága, a színfoltok és az anyagok egyensúlyos elosztása, az ebből adódó ritmus a képfelületen erről tanúskodnak. Küzdelem a külső és belső kontrollal a teljes szabadságért: erről beszélnek ezek a képek, és megmutatják hogy ebben a küzdelemben meddig jutott a művész. Az absztrakció egyik fontos alapkérdése ez.

A másik nagy örökség a kollázs, ez a képalkotó módszer és stílus, amely ugyancsak több, mint száz éves, és amellyel egy mai kollázskészítőnek szintén számolnia kell. Az első újságkivágatos, finom-gusztusos Braque-csendélet óta az absztrakcióhoz hasonlóan a kollázsban is szinte minden megtörtént, ami megtörténhetett. Idővel “elszabadult” a kollázs: már nem csak bele-ragasztottak a képbe, hanem az egész felületet beborították képek sokaságával. Ez aztán odáig fajult, hogy nem csak képeket, hanem tárgyakat is ragasztottak a képre, amitől a képből relief, majd szobor lett, mint oly sokszor Rauschenbergnél. Aztán megjelent a “festett” kollázs, vagyis a valódi, ragasztásos, de a festészet felől nézve nem eléggé nemes kollázst szépen, precíz-realista módon lemásolták (olaj-vászon), mint Rosenquist vagy később Jeff Koons. Azután a kollázs olyan mértékben megvastagodott, hogy elérkezett a pillanat, amikor le kellett belőle fejteni, tépkedni, ez is megteremtette a maga műfaját, a decolláge-t. Wolf Vostell és Mimmo Rotella volt ennek a nagymestere.

Nem nehéz kitalálni, és ezt ő maga is hangoztatja, hogy Dús László Robert Rauschenbergnél kapcsolódott a kollázs-történetbe. Vannak művei, mű-együttesei, amelyek kifejezetten Rauschenberg hatását mutatták-mutatják. Azokra a kollázs-művekre gondolok, amelyeken a fotók, fotómásolatok, talált vagy direkt keresett magazin-kivágatok, tehát a beszédes és sokszor személyes képek dominálnak. Ezek közül a magyar közönség is láthatott kollekciókat, a fentebb említett két kiállításon. A most bemutatott mű-együttes viszont ezektől sokban különbözik, már ami a Rauschenberg-hatást illeti. Absztrakt kollázsok, ahogy az már a fentiekben jócskán kiderült, ahol a beszédes ikonok helyett a művészt sokkal inkább elvont problémák foglalkoztatják; ez, ha úgy tetszik, pre- vagy post-Rauschenberg. Erre utal a már fentebb szintén bemutatott effektus, a valóságos és fényképezett faktúrák illuzionisztikus, ravasz összecserélése, és a nem-beszédes, felismerhetetlen képek használata. Sokkal inkább non-Rauschenberg az is, hogy Dús László mindig megmaradt a majdnem síkban, az alig reliefben, valahogy soha nem érezte szükségét, hogy a kép közepére egy kitömött birkát applikáljon (lásd Rauschenberg híres angórakecskéjét).

Pre és post, látszat és illúzió, rend és káosz, síkfestmény és dombormű: biztos lesznek olyan elemzők, akiknek ez kevés, és filozófiát, sorskérdéseket olvasnak ki a művekből. De az több mint valószínű, hogy a néző, ha egy kicsit is belenézte magát ezekbe a képekbe, ezután bármerre jár, New York, Budapest, Madrid, Róma utcáin, a falakon mindenütt Dús-képeket fog látni.

Simon Zsuzsa

A kiállításon a művész 2006-2011-ben készült munkái láthatók

(A Fuga kiadásában megjelent Dús László-katalógus bevezetője)