a Dús
Dús László festőművész a Kiscellben

Fővárosi Képtár Kiscelli Múzeum
Budapest, Kiscelli utca 108.

Dús László kiállítása
2015.02.12 – 2015.04.06

Megnyitó: 2015 február 12-én 18 órakor
a templomtérben

Megnyitja: Forgács Péter art-ista
Zenél: Másik János
A kiállítás kurátora: B. Nagy Anikó
Video: Forgács Péter
Grafika: Lapos László, Máté András

Külön köszönet dr. Fitz Péternek, a Kiscelli Múzeum leköszönő igazgatójának, aki 2013-ban a kiállítás tervet elindította.

kiscell-plakat

kiscell-meghivo

Dús László nyersanyagot gyűjt képeihez a Melrose Avenue-n Los Angelesben 2013. január 30-án. Ez lett a kiállítás kiinduló pontja. (kép és szöveg: Nosai Thing instrumentális hip-hop zenész rajongói oldala)

Dús László nyersanyagot gyűjt képeihez a Melrose Avenue-n Los Angelesben 2013. január 30-án. Ez lett a kiállítás kiinduló pontja. (kép és szöveg: Nosai Thing instrumentális hip-hop zenész rajongói oldala)

Videó a kiállításról

B. Nagy Anikó megnyitószövege:

2013. január 30-án este 11 körül fölizzottak Nosaj Thing hiphop zenész rajongói oldalán a kommentek. Valaki lefotózott egy öreg csókát, amint az konokul tépkedi a koncertre hívó plakátokat a Los Angeles-i Melrose Avenue egyik beállványozott épületének farostlemez burkolatáról. Dőltek az epés kommentek, míg végül pár nappal később valaki felismerte a papírszaggatót.

Laszlo, is it you?

A szokásos felületvadász körútja során webkettes kalandba keveredett hajlott korú képromboló egy nemzetközi hírű magyar festő volt, aki a zsákmányolt papírokat kollázstechnikával készülő műveihez gyűjtötte. Dús László Bernáth Aurél osztályában végzett 1967-ben, Kovács Lászlóval (†2006), Újházi Péterrel, Végh Andrással, Tenk Lászlóval (bár őt egy politikai színezetű verekedés miatt 1966-ban kirúgták), Kéri Ádámmal, Bikácsi Danielával, Eisenmayer Tiborral (1966-ban őt is kirúgták, †1993), Méhes Lászlóval, Pataki Ferenccel és Buchmüller Évával. Azokban az években Bernáth keze alól került ki a szakma java. Még akkor is, ha a mester rühellte a moderneket, kiváltképp az absztraktokat, és nemigen tűrte már Matisse-t, Picassót és Kleet sem. Ám miután kedves tanítványa, a nagy ígéret, Gruber Béla 1963-ban – diplomamunkáját félbehagyva, öngyilkossági kísérlet és máig homályos metodikájú ideggyógyászati kezelések után – meghalt, a megrendült Bernáth lassan beadta a derekát. Mondatai évtizedeken át kopogtak, dörömböltek növendékei homlokán.

„Ezekkel feküdtem, ezekkel keltem. Ahogy nézte a képet, kirázott a hideg, de megtanultál mindent. Legfőképpen azt, hogy a kép nem a papíron, nem a vásznon van, hanem mögötte” – mondja ma erről Dús. Az 1967-esek nem tartoztak az erős kötelékben színre lépő évjáratokhoz. Rájuk magányos, szórt utak vártak, kívül a Perneczky Géza által szürnaturalistának nevezett társulás, a pop-artosok és az informelesek vagy az Iparterv-csoport kohéziós kötésein. Dúsnak, ahogyan akkoriban oly sokaknak, pár év tipródás után elege lett a Brezsnyev-világba dermedt hazából és 1974-ben Amerikába disszidált. A rászakadó absztrakt expresszionizmus hatása alatt éjszakánként megszállottan rajzoló képkeretgyári munkás beverekedte magát, ha csak egy sietős mappamutogatás erejéig is, a minapi New Yorkerben keresetlenül csak Leó pápának nevezett Leo Castelli galeristához, majd általa számos kurrens kiállítóhelyre és veretes közgyűjteménybe. A mintegy két és fél évtizedes amerikai pályaív nyomán az 1999-ben hazatelepült Dús László markáns nemzetközi reprezentációt felmutató festő, akit elsősorban a grafikai technikák – így a nagy felületekre adaptált litográfia, szitanyomat és rézkarc – virtuózaként és a heterogén faktúraelemek érzéki összesimításának mestereként ismerünk. Valamint – ezt már ő mondja – korszakos jelentőségű lórajzolóként. Dús az utóbbi években általa „fotófestményeknek” nevezett nagy tablókat készít, amelyeken egykori jelentéseikből kiforgatott kollázselemeket – figurális és absztrakt formákat, kép- és tárgytörmelékeket– fotó-hordozóba tapaszt, fest, kapar, dörzsöl, végeredményben egységes felületű kompozícióvá gyötör. Kollázsolja az őt körülvevő világot.

E legújabb munkáit addig-addig sanyargatta, míg végül festmény voltukban bizonytalanná válva, egyre inkább köztereken felejtett monumentális fragmentumokra, fölállványozott épületek, széttúrt közterek takarásaira emlékeztettek. A Melrose Avenue bedeszkázott homlokzataira vagy a naponta átparavánozott Moszkva téri nagy népi bukdácsoló urbánus fosziliáira, amelyekből hol itt, hol ott nőnek ki tereptárgyak, szerelőkabinok, ismeretlen rendeltetésű térelemek. A kiscelli Templomtér káprázatos terében ezekből épült Dús pályájának első, emlékekkel, allúziókkal, titkos történetekkel és mély érzésekkel átszőtt installációja. A múzeumi járási irány a liturgiai rend ellenében egyenesen a szentélybe vezet bennünket. Az eredeti – a 18. századi liturgikus rendnek megfelelő – bejáratot ma inkább csak teherkapuként vagy nyáresti terembérlők foglyul ejtésére használjuk. A Dús-installáció azonban újra jogaiba helyezi a régi térélményt és az eredeti spirituális irányt: evangéliumi oldal jobbra, leckeoldal balra. Nem mintha beléphetnénk a régi kapun, de a mű teljessége csak innen – visszafelé – nézve bontakozik ki. Az apszis felől közelítve a tárgyakat egyenként, önmagukban látjuk. Az őket összeszövő utalások és talányok viszont csak a sorozatot egyben látva nyernek értelmet. Paradox módon így a beavató nézet a laikusoknak rendelt perspektívából nyílik meg. A szolgálati bejáraton érkezőknek is az ő útjukat kell bejárniuk. A tér közepére épített monolit fedőlapjára húzott képet is csak itt, a leckeoldalra vetítve látjuk.

A madártávlatból – a műtermi égből – fölvett fotón a megviselt, festékfoltos padlón – ez is egy élet- és munkanyomokból fölhordott kollázs – Dús László a festőhenger rúdját szorongatva fekszik a gigantikus vakráma tövében, feje alatt szutykos zsákvászon rongy, lábán sikkes fehér cipő. Tekintete még innen a magasból kivehetően is csillog. Föntről nézve nem kétséges, hogy a műteremtér voltaképp gödör, sőt csapda, amelyből a mélység ura szigonyát markoló virgonc Poszeidónként szemez velünk, ráadásul megkettőzve. Fölbukkan az emlékezetből egy 1950-es fotó, amelyen az ágyban fekvő aggastyán Matisse hosszú, szénbe mártott bambuszpálcával skicceli falra a vence-i Chapelle du Rosaire dekorációit. Fekszik egy ember egy hatalmas téglányon. Talán tisztelgés Robert Rauschenberg 1955-ben falra akasztott paplanos ágya előtt – egykor az a mű is Leo Castellié volt –, talán etruszk sztélé, amelyek tetején életvidám férfiak és nők szoktak könyökölni. Bárhogyan is, a lecke világos: telítve öniróniával, kajánul csillogó szemmel, a festőhengert soha el nem eresztve.

FINISSAGE – ZÁRÓBULI – CLOSING PARTY

2015. április 2-án, 19 órakor

Közreműködik: Forgács Péter, Dús László, Fitz Péter
Zene: Másik János

A KIÁLLÍTÁS SAJTÓVISSZHANGJÁBÓL

A DÚS

Dús László komoly nemzetközi reputációval rendelkező művészként tért vissza 1999-ben Magyarországra, ahonnan 1974-ben disszidált. A Kmetty Jánosnál, majd 1962-től Bernáth Aurél nevezetes osztályában tanult festő, a Brezsnyev-világban laposnak ígérkező pályaívét merészen átszabva, Amerikában telepedett le. Képkeretgyári munkásból néhány év alatt jól menő galériékban és komoly közgyűjteményekben szereplő művész lett, aki a minden modernizmust utáló, ám megkerülhetetlen bernáthi örökség és az absztrakt expresszionizmus, kiváltképp Robert Rauschenberg munkái bűvöletében teremtett életművet. A festészeti, grafikai és kerámiatechnikák széles körét alkalmazó Dús kivételesen sokoldalú mester. maga merítette papírra skicceit virtuóz rajzoktól gyötört-roncsolt, kapart-tépett-gyúrt és mázolt grandiózus kollázsokig ívelő sorozatok alkotója, aki elsősorban a részletek és a textúra emberének vallja magát. Óriás kollázsaiból a Kiscetli Múzeum templomterében most több mediális regiszteren megszólaló, önironikus térművészeti alkotás épü l- Dús László pályájának első installációja. A DÚS. Dús László festömüvész Kisceliben. Fővárosi Képtár Kisceili Múzeum. Templomtér. 2015. április 8-ig.

artmagazin, 13. évfolyam 2015/01

POPKOPORSÓ – A DÚS

A templomtérbe álított monumentális hasáb, a néhány hatalmas pannó, a vetítés, valamint a fényjáték, a sötétből hol kiderengő, hol kivillanó foltok, formák, feliratok a szó igazi értelmében teátrális impresszió gyanánt zuhannak a néző retinájára – klasszikus retinális művészettel állt elő Dús László (Duchamp morgását meg sem hallva), felibenharmadában Gesamtkunstwerkkel, de legalábbis crossover dramaturgiával.

A nagy téglatest, mint valami sztélé, melyre ráíródott a művész pályájának szinte minden gesztusa, a tér tengelyében rendíthetetlen mértani idomként feszül, síkjain viszont a szétomló káosz ömlik telibe: Dús az elmúlt ötven év képzőművészetének általa fontosnak tartott lapjait kasírozta szimbolikusan az oldalakra, önironikusan, gúnyosan, vicceskedve, bánattal telve, fontoskodva, kétkedve, magabiztosan. Ahogy az évszázados tér és a napokban elkészült műegyüttes kettőssége sötét és világos íveket húz, okszerűen ugyanígy kettős a néző érzése. A lírai lexikon és a kaotikus műtörténet látványos kulisszái között bolyongva eldönthetetlen, hogy a mester tanítani (konstruálni) vagy feledtetni (dekonstruálni) akar; kideríthetetlen, hogy öniróniája vagy szarkazmusa az élénkebb, harsányabb, s mert az ambivalencia, a bizonytalanság a képek és a néző megbonthatatlan barátságának záloga, a kiállítás vagy, mondjuk, installáció roppant termét<enyen érteti meg/félre önmagát. Hogy melyik melyik és mikor melyik, a szemlélő döntésére van bízva.

Bizonyosnak látszik számomra, hogy Dús, akarva-akaratlanul, keserű kommentár gyanánt (is), valamint analitikus szintézisként, más szempontból szintetikus analízisként tárja munkáját a látogató elé, s fő tétele a kizárólagosság tagadása. Ehhez, gondolom én, a sokáig számára is vonzó áramlat, az absztrakt expresszionizmus prófétájának, Clement Greenbergnek a szavait kifordítva juthatott el, hosszú praxisa alatt. Vagy ha nem is ennek révén, az bizonyos, hogy Greenberg véleménye a pop-artról, neodadáról Dúsra korán és máig hatottak ezek – befolyásolták gondolkodását, valószínűleg tiltakozásra késztették, mostani nagy, szintetikus munkája erről (is) tanúskodik. Greenberg 1969-ben kijelentette: “Nyilvánvalóvá vált, hogy a művészet anélkül is lehet meghökkentő, hogy bármi önmagában meghökkentőt – sőt, újat – tenne vagy mondana. Maga a meghökkentő, látványos vagy nyugtalanító jelleg vált konvencionálissá, a biztonságos jó ízlés részévé.” (Avantgárd attitűdök: új művészet a hatvanas években.) Egyrészt igaza volt, másrészt tévedett, és nem sejthette, mi minden jön még.

Nem látta vagy nem tudta, hogy nem az absztraktban, hanem az expresszionizmusban van a “gyúanyag”, a nem konvencionális örök forrása. “Nincs az a művészi rakétaszerűség és üres doboz vagy egy mű, ami felás, szétdobál, ugrándozik vagy szortíroz, amely annyira meghökkentette volna a felkészületlen ízlést az utóbbi években, mint néhány olyan alkotás, amelyet nyugodtan nevezhetünk táblaképnek, vagy néhány másik, amely deklaráltan nem kíván más lenni, mint szobor. Legyen szó bármely médiumról, a művészet – összesűrűsödve azzá, amit a tapasztalatban kivált – viszonyokból és arányokból születik meg… Egy egyszerű, díszítetlen doboz is sikert érhet el ezen a téren; és ha mégsem sikeres, az nem azért van, mert csak egy doboz, hanem mert arányai, méretei nem ihletettek.”

Mintha ezeket a szavakat fordítaná meg Dús, és állítaná Greenberget a fejéről a talpára, amikor kijelenti, vagyis kiábrázolja: nem csak a “forma” helyességén, perfektségén múlik a mű titka-lényege, de olykor a leíráson, a formára rakódott, ráíródott rétegen, sőt: lepedéken is.

És a keletkezett vagy teremtett káoszban … A nagy hasáb (koporsó?) tetején – közvetlenül nem, csak a falra vetitett képen látható – maga a művész hever, vagyis kinyúlva van, nyitott szemmel, kezében püspökbot módjára méretes festőhengert szorongat. Mintha magának Sirone-nak, a Csontbrigád kapitányának reinkarnációja lenne, azok után, hogy “úgy érezte, nyomban végigzuhan egész hosszában a padlón. Már emelkedett is feléje a sok korhadt deszka, és süllyedt a mennyezet, míg hegyesszögben a küszöbön áthatolva szelíden kettéválnak és rezegve sokasodnak a tárgyak. A kettős kontúrú képek: ( … ) minden átlátszó, csupa érintkező körvonal, zavarosan, kuszáltan, egymásra torlódó síkok káoszában.”

Vagyis a retrospektív rendben.

Hajdu István

Dús László kiállítása, Fővárosi Képtár, Templomtér, Bp. III., Kiscelli u. 108., nyitva április 6-áig

Magyar Narancs, XXVII. évfolyam 10. szám