Fuga – Budapesti Építészeti Központ

Dús László kiállítása

2011. június 24 – július 19.

fuga-plakat

Megnyitó a Múzeumok éjszakáján, június 24-én, pénteken este 6 órakor

Megnyitják a művész keresztlányai:

Bálint Karolin, Bánki Dóra, Csiszér Zsuzsa, Csurka Eszter, Fischer Judit, Gajzágó Donáta, Gajzágó Dorottya, Haász Katalin, Karsay Dorottya, Karsay Noémi, Kovács Lola, Mihály Anna, Nemere Réka, Őry Annamária, Pilhál Zsófia, Pócs Eszter, Rupp Anikó, Szabó Ágnes, Szabó Noémi, Szemethy Orsolya, Takács Borbála, Újlaky Pónika

Közreműködik: Matkó Tamás

A kiállítás kurátora: Simon Zsuzsa

Filmek a kiállításról:

Matkó Tamás próbál a keresztlányokkal:

 

Dús László az elmúlt öt évben készült nagy méretű kollázs-képeit mutatja be a Fuga kiállítótermében. Ezeken az új képeken az idő koptatta házfalak, kapuk fotói mellett a festékből, gipszből, vakolatból, ragasztóból, textildarabokból összeállított faktúrák, anyagfelületek a főszereplők. Az olykor a relief határát súroló expresszív művek a fal-képek, falazó anyagok ellenére is absztrakt kompozíciók, amelyeken a rend és a káosz, a tudatos komponálás és a véletlen közti küzdelmet és a köztük kialakított egyensúlyt érzékelteti a művész.

Dús László 1967-ben végzett a budapesti Képzőművészeti Főiskolán; mestere Bernáth Aurél volt. Pályakezdő éveit szülővárosában, Zalaegerszegen töltötte, ahol bekapcsolódott a régió művészeti életének szervezésébe. Egy amerikai tanulmányút (1971) után nem sokkal, 1974- ben emigrált az Egyesült Államokba. Clevelandben telepedett le. Amerikai hatásra alakult ki az absztrakt expresszionizmus és Rauschenberg kollázs-technikája hatására saját stílusa, ez a különböző anyagokkal dolgozó, olykor figurális elemeket használó, de leginkább a faktúrák hatását felhasználó absztrakció. Amerikai sikereit és máig ható hírnevét – festmények mellett – egyedi grafikákkal, szitanyomatokkal, litográfiákkal és három dimenziós művekkel szerezte. Karrierje ívét számos kiállítás jelzi Detroit, Washington D.C., Chicago, New York, Miami, Dallas, Oklahoma stb. legrangosabb kiállítóhelyein. Képei ott vannak a legfontosabb amerikai múzeumokban és kulturális intézményekben: Metropolitan Museum of Art, New York; Library of Congress, Washington D.C.; National Gallery of Fine Arts, Washington D.C.; The Smithsonian Institute, Washington D.C.; NASA Space Center, Houston; Detroit Institute of Arts.

Dús László a 90-es évek közepe óta rendszeres szereplője volt a nyugat-európai és a hazai művészeti szcénának. Jelentős egyéni kiállításai voltak német, olasz, francia és magyar galériákban, és számos csoportos kiállításon is szerepelt. 1999-ben hazatért és a Százados úti művésztelepen él.

Legfontosabb itthoni kiállításai: Csontváry Galéria (1995), Dorottya Galéria (2003), Szent István Király Múzeum (2003), Galéria IX (2005), AL Galéria (2006). Művei Magyarországon a Szépművészeti Múzeum és a székesfehérvári Szent István Király Múzeum gyűjteményében találhatók.

Fal hátán fal

DÚS LÁSZLÓ ÚJ KÉPEIRŐL

„Felületeket, textúrákat korábban magam hoztam létre nyomataimon, sóval, vegyszerekkel, gézzel, egyebekkel. Most a régi textúrák helyére homok, penészes fal, vízfelületek, farakás, üvegek fotókópiás ábrázolása kerül, de egy izzadt homlok, vagy egy izzadt tenyér fotója, sőt akár a szántóföldé is lehet textúra, különösen, ha fölnagyítom. Régen is csodálatos érzés volt saját felületet előállítani, most is sokszor meglepődöm, amikor olyat hozok létre, ami nincs, mert ez a teremtés egy módja.” Egy kiállítási katalógusában (Székesfehérvár, 2003) Dús László így ír munkamódszeréről, amely, mint a szöveg további részéből is kiderül, nem csak a módszerre vonatkozik, hanem ez maga az ars poetica. Ennek a művészeti hitvallásnak egy nagyon fontos eleme, hogy a művész nem tulajdonít szimbolikus jelentést absztrakt képeinek, nem akarja nonfiguratív képeit külső, képen kívüli tartalmakkal magyarázni. Nézzük meg a képeket, és ne keressünk mögöttes értelmet! – mondja a festő. Fontos ezt kiemelni, mert igen kevés azon absztrakt festők száma, akik ilyen nagyvonalúan nyitva hagyták a kép értelmezését, ennyire bíztak a kép vizualitásának erejében. Az absztrakció történetét kezdetektől fogva végigkísérte az értelmezés kényszere, az a törekvés, hogy képen kívüli tartalmakkal, filozófiai, természettudományos, szociológiai, pszichológiai jelentéssel, rejtett szimbolikával legitimálják az egyébként „néma” nonfiguratív képeket, olyan tartalmakkal, amelyeket a kép látványából nem lehetett kiolvasni, és amelyeket a látvány utólag sem igazolt vissza. Ebben a jelentéstulajdonításban a művészek jártak elől, mert kezdettől fogva nem bíztak a „néma” és „kapcsolat nélküli” képek erejében. Az elemzők pedig boldogan követték a művészek teóriáit, mert ez nagymértékben megkönnyítette a dolgukat.

Ars poeticájában Dús László tehát nem csak nyitva hagyja az értelmezés lehetőségét, hanem finoman, de határozottan arra figyelmeztet, hogy a képet nézzük, és ne keressük „az eltűnt nőt az absztrakt kép festékfoltjai alatt.” És igaza van, mert nő nélkül is van mit nézni, sőt, többet látunk, ha nem keressük, ami nincs, ha elfogulatlanul nézzük a képeket. Dús László elmúlt néhány évben készült képeiről van szó – festmények? kollázsok? festmény-kollázsok? domborművek? – amelyekről így, távolnézetben az első benyomásunk az, hogy igen erős energiák, pozitív és negatív energiák feszítik a képeket, olyan erősek, hogy az egyes képek egymást is alig tűrik, és igencsak betöltik a rendelkezésükre álló teret. Igaz, az energia nem vizuális minőség, de körülírja a néző első benyomását, azt, hogy itt erőteljes képi élményről van szó. Dús képei nem dekoratív szobadíszek.

A színek, formák, komponálási módszerek közelebbi, és tárgyilagos elemzése is igazolja ezt a pozitív-negatív töltésű energia-érzetet. Az alap, már ha egyáltalán beszélhetünk alapról, hiszen alig látszik belőle valami, itt is a fotó, mint az ezt megelőző képein, például a már említett 2003-as képegyüttesen, vagy a későbbi, a Gerlinde Walz budapesti fiók-galériájában látott nagyméretű vásznakon (2005), de itt, az újabb munkákon már nincsenek figurális magazin-képek, vagy sajátkészítésú portrék, itt csak felületek, textúrák vannak. Betonfalak, nyers téglafalak, hámló vakolatú falak fénykép-lenyomatai. És felismerhetők még bizonyos szöveg-töredékek, amelyek valaha plakátok lehettek. Ennyi és nem több az azonosítható látvány. Ezeket a nyomokban még felismerhető látvány-töredékeket a művész majdnem teljesen elfedi a rájuk öntött festék-, cementmassza-, ragasztó-foltokkal, és tépett-hasított, festékkel-gipsszel-gyantával vastagon átitatott rongydarabokkal, papírdarabokkal. Ez az elfedés enyhe kifejezés, inkább kíméletlen, agresszív eltüntetésről beszélhetünk. A felhordott anyagok, formák felülete durva, érdes. A színek nyersek, az anyag színei, a kendervászon barnája, a rongy piszkosfehérje, a nyers vakolat szürkéje-barnája, amelybe itt-ott belehasít egy-egy vörös, kék, fekete festékfolt, keveretlenül, ahogy a festéktubusból egyenesen a felületre került. A kompozíció kaotikus, rendezetlen, nincs szimmetria, egyensúly, eltűnik a fent és lent vagy az elől és hátul érzete, nincs mibe kapaszkodni a tekintetnek, és a kép minden irányban lezáratlan. Helyenként, meglepő módon, a vad, nyers, megkínzott felületen egy-egy könnyed, ecsettel odavetett gesztus, egy szó, szótöredék, olvashatatlan üzenet falfirka modorban.

Ezt látjuk “nagytotálban”. A közelképek részben erősítik az összbenyomást, részben ellentmondanak annak. Közelről az is látszik, hogy a művész ezt a tépett-roncsolt, kaotikus felületet milyen élvezettel állítja elő, hogy élvezi a pancsolást, kenést a képlékeny anyagokkal, hogy élvezi a textil, a papír gyűrését, tépését, és hogy gyönyörködik az anyagok száradásában, az így kialakuló új, sosem látott textúrákban. Szerencsés esetben az így létrejött struktúrák olyanok, mintha nem ő csinálta volna azokat, mintha nem is csinálás eredményei lennének, hanem az idő, a természet építő-romboló ereje által keletkeztek volna. Még közelebbről és még figyelmesebben nézve további meglepő felfedezést tehetünk: azt, amit messziről cementből öntött, durva faktúrának vagy megmeredt rongydarabnak néztünk, arról kiderül, hogy “csak” kép, fénykép, és viszont: amit egy fal-részlet fényképének néztünk, az valóságos faldarab. A valóság és képi másának ilyen ravasz összekeverése tovább árnyalja a mű vizuális világát: nem tudjuk, hogy melyik volt előbb, az anyag vagy annak képe, melyik az eredeti, és melyik a másolat, a felnagyított képi struktúrát utánozta le anyagban, vagy a faktúrát fényképezte le és helyezte el a képen. A kétfajta minőség ilyen lebegtetése-összemosása-felcserélése nem a műhelymunka része, hanem nagyonis a hatás kedvéért van, ettől lesz a mű kép-szerű és nem puszta fal-vakolás.

A művész szándéka és az elemző meggyőződése szerint is ennyi és nem több a képek tartalma, vizuális hatása. A néző is átéli az építés-rombolás drámaiságát, gyönyörködik a textúrákban és elgondolkodik a valóság és illúzió felcserélhetőségén. A többi már hagyomány és művészettörténet. Műfajilag ezeket a képeket absztrakt kollázsoknak lehet nevezni, ami azt jelenti, hogy a műfajnak két felmenője is van, és így két súlyos örökséggel kell a művésznek gazdálkodnia: egyik a lírai-expresszív absztrakt festészet, a másik a kollázsművészet.

Mindkét örökség inkább teher, mint gazdagság. Ami az absztrakciót illeti, történetének több, mint száz éve alatt szinte minden megtörtént benne, ami megtörténhetett. Látszólag. Valójában minden műfaj, stílus történetében, evolúciós folyamatában vannak elvarratlan szálak, ki nem fejlődött oldalhajtások, meg nem oldott vagy fel sem tett kérdések, és egy kései művésznek, ösztönösen vagy tudatosan egy ilyet kell találnia, hogy bekapcsolódhasson a történetbe. Dús László, annak ellenére, hogy pályáját Magyarországon kezdte a hatvanas évek végén, nem a klasszikus magyar absztrakcióban találta meg a kapcsolódási pontot, még csak nem is az Európai Iskola akkor éppen tiltás alatt lévő absztrakciójában, hanem emigrációja után, az amerikai absztrakcióban, egész pontosan az amerikai absztrakt expresszionizmusban. Ez az iskola, vagy stílus emigrációja idején ugyan már nagyrészt történelem volt, a belőle kinőtt új társaságot akkor már a color field, a monokróm vagy annak éppen ellentéte, a pop art foglalkoztatta. Dús László itt, a lírai-expresszív jellegű absztrakció és a figurális pop art határán látott még ki nem dolgozott problémákat, itt vette föl a történet fonalát. Ha mindenáron meg kell nevezni, hogy mi az a probléma, amelyet Dús László még megoldatlannak gondolt, akkor nagyon általánosan azt mondhatnánk, hogy ez a rendezetlenség, a káosz problémája a képi világban. A művészekben az absztrakció kezdete óta ott munkált a vágy, hogy megtapasztalják a rendezetlenség szélső értékét, hogy kipróbálják, meddig lehet elmenni a szabad kompozícióban, anélkül, hogy a kép a teljes formátlanság káoszába zuhanna, hogy mekkora az entrópia mértéke, amelyet még egy kép, egy művészeti alkotás elvisel. Ez az út valóban még nincs teljesen végigjárva, mint ahogy arra sincs felelet, hogy ezt emberi alkotással egyáltalán meg lehet-e közelíteni, ezen a téren tehát még van mit kereskedni. Tudjuk, hogy a káosz mint olyan, éppen a csinálás ellentéte, akkor áll elő, amikor nem csinálunk semmit: a dolgok maguktól a káosz felé haladnak. Ezt felismerve absztrakt művészek olyan képalkotó módszereket vontak be a művészetbe, mint a véletlen vagy a tudatalatti cselekvés felszabadítása, hogy így érjék el a kontroll nélküli szabadság káoszközeli képét.

Dús László ezen a ponton kapcsolódott a történetbe, látta, hogy itt még nincs minden kipróbálva, hogy a nem teljesen kontrollált, nem kordában tartott, nem előre elgondolt komponálásban még sok lehetőség van. A már ismert módszerek közül a szürrealizmus automatizmusától nem sokat várt, sőt attól határozottan elhatárolta magát. A véletlen műalakító hatásától már többet várt, de teljesen arra sem hagyatkozott. Talán türelmetlenségből, de mindig beavatkozott. Nem tudta bevárni, amíg az anyagok kémiája, fizikája lassan elvégzik a dolgukat, nagyonis elébement a folyamatnak, gyorsan épített és aztán megpróbálta gyorsan le is rombolni, amit épített, hevesen, merészen, de nem kontroll nélkül. Mindig gondosan ügyelt arra, hogy az eredeti építményből is maradjon valami, és maga a féktelen pusztítás is jól látszódjék. És mintha maga is megrettent volna az eredménytől, mert sokszor nem vitte végig a folyamatot, bizonyos kép-részleteket, azokat, amelyekhez valószínűleg személyes emlékei fűződnek, nem volt szíve lerombolni. És ugyanígy, gyakran a már “befejezett” rombolást ecsetvonásokkal, azaz a legősibb hagyományos festői eszközzel szelídítette meg, mintegy visszakapcsolva a vad képződményt a civilizációba. Valószínűleg szintén nem tudatosan a tanult és már belső kontrollá vált képalkotási szabályok is gyakran visszafogták: egy-egy kép egységes színvilága, a színfoltok és az anyagok egyensúlyos elosztása, az ebből adódó ritmus a képfelületen erről tanúskodnak. Küzdelem a külső és belső kontrollal a teljes szabadságért: erről beszélnek ezek a képek, és megmutatják hogy ebben a küzdelemben meddig jutott a művész. Az absztrakció egyik fontos alapkérdése ez.

A másik nagy örökség a kollázs, ez a képalkotó módszer és stílus, amely ugyancsak több, mint száz éves, és amellyel egy mai kollázskészítőnek szintén számolnia kell. Az első újságkivágatos, finom-gusztusos Braque-csendélet óta az absztrakcióhoz hasonlóan a kollázsban is szinte minden megtörtént, ami megtörténhetett. Idővel “elszabadult” a kollázs: már nem csak bele-ragasztottak a képbe, hanem az egész felületet beborították képek sokaságával. Ez aztán odáig fajult, hogy nem csak képeket, hanem tárgyakat is ragasztottak a képre, amitől a képből relief, majd szobor lett, mint oly sokszor Rauschenbergnél. Aztán megjelent a “festett” kollázs, vagyis a valódi, ragasztásos, de a festészet felől nézve nem eléggé nemes kollázst szépen, precíz-realista módon lemásolták (olaj-vászon), mint Rosenquist vagy később Jeff Koons. Azután a kollázs olyan mértékben megvastagodott, hogy elérkezett a pillanat, amikor le kellett belőle fejteni, tépkedni, ez is megteremtette a maga műfaját, a decolláge-t. Wolf Vostell és Mimmo Rotella volt ennek a nagymestere.

Nem nehéz kitalálni, és ezt ő maga is hangoztatja, hogy Dús László Robert Rauschenbergnél kapcsolódott a kollázs-történetbe. Vannak művei, mű-együttesei, amelyek kifejezetten Rauschenberg hatását mutatták-mutatják. Azokra a kollázs-művekre gondolok, amelyeken a fotók, fotómásolatok, talált vagy direkt keresett magazin-kivágatok, tehát a beszédes és sokszor személyes képek dominálnak. Ezek közül a magyar közönség is láthatott kollekciókat, a fentebb említett két kiállításon. A most bemutatott mű-együttes viszont ezektől sokban különbözik, már ami a Rauschenberg-hatást illeti. Absztrakt kollázsok, ahogy az már a fentiekben jócskán kiderült, ahol a beszédes ikonok helyett a művészt sokkal inkább elvont problémák foglalkoztatják; ez, ha úgy tetszik, pre- vagy post-Rauschenberg. Erre utal a már fentebb szintén bemutatott effektus, a valóságos és fényképezett faktúrák illuzionisztikus, ravasz összecserélése, és a nem-beszédes, felismerhetetlen képek használata. Sokkal inkább non-Rauschenberg az is, hogy Dús László mindig megmaradt a majdnem síkban, az alig reliefben, valahogy soha nem érezte szükségét, hogy a kép közepére egy kitömött birkát applikáljon (lásd Rauschenberg híres angórakecskéjét).

Pre és post, látszat és illúzió, rend és káosz, síkfestmény és dombormű: biztos lesznek olyan elemzők, akiknek ez kevés, és filozófiát, sorskérdéseket olvasnak ki a művekből. De az több mint valószínű, hogy a néző, ha egy kicsit is belenézte magát ezekbe a képekbe, ezután bármerre jár, New York, Budapest, Madrid, Róma utcáin, a falakon mindenütt Dús-képeket fog látni.

Simon Zsuzsa

A kiállításon a művész 2006-2011-ben készült munkái láthatók

(A Fuga kiadásában megjelent Dús László-katalógus bevezetője)